KRITIKA

Fanfárt Robert Northnak! XI. 2.

A Győri Balett születésnapi bemutatója

Egy soha-sehol-semmikor nem létező, “ősakármilyen” etnikum táborhelyén a szemünk előtt alakul a bizonyára rejtélyesnek s fantasztikusan izgalmasnak szánt, ám jószerivel előre pontosan kitalálható történet, amelynek a koreográfus (az egyébként első osztályúan táncoló) William Fomin az Embert virágzik a föld című kenetesen lirizáló címet adta. Kár, hogy nem őrizte meg a választott Kitaro-anyag, az Ég és föld között Spielberg: című filmzene címét, vagy, hogy legalább (s az esetleges jogviták elkerülése végett) nem variálta át “Föld és ég között”-re. Ekkora térbe ugyanis, még átvitt értelemben is, sok minden belefér. Még a konkrét cselekmény hiánya is. Az általánosabb címválasztás talán megtartotta volna Fomint azon a pályán nevezetesen a modern hangulatbalett műfaji keretei között , amelyről a sztori megjelenítésének kényszere számos buktatón át, a lapos unalomba vitte.
Mert a kezdeti idill után következik itt minden: vihar, erőszak hím-hím között, lankadt botostánc a nő(stény) birtoklásáért, gyilkosság és szívszaggató siratás, újrakezdés és patetikus jövővárás. Mindezt pedig nem túlzok(!) három, azaz három táncospár (mint a képzelt tábor képzelt közösségének jelképes csapata) tálalja fel. Gombár Judit foltos táncruháiban és trikóiban (amelyek elődjét s akkor még milyen szikrázóan sallangmentesen , Kricskovics Antal: A Parnasszosz hegy éneke című koreográfiához tervezte Bretus Mária és Hetényi János számára. Csakhogy ez már 1974-ben volt.). Természetesen nem a földszín s a narancs árnyalataiban tartott, stilizált kosztümökön múlik, hogy a kompozíció fokozatosan kiüresedik, mialatt a gondolat-közhelyek említett sorozatával szakítja meg a modern elemekkel fellazított klasszikus balettpaneleket. Ezért azután hiába érvényesül a tisztán táncos részletek folyamatossága, a plasztikus, korrekt módon kidolgozott emelések “természetes” áradása. A látszat-cselekmény banalitása miatt Fomin “táncdolgozata” a hat táncos átszellemült előadásmódja ellenére sem képvisel igazi új értéket a tizenhét éves fennállását ünneplő társulat jelenkori repertoárján.
Az őszi bemutató második részéhez képest azonban még mindig sokkal jelentősebb. A Hazug színek ugyanis legfeljebb koreográfiai vázlat. Még inkább olyan táncegyveleg, amely mint a Győri Balett és a Győri Tánctagozatos Általános Iskola hatvan kis növendékének közös produkciója, legfeljebb az iskola évzáró vizsgakoncerjére illett volna a csemetéikben gyönyörködni vágyó, s a táncszínpadhoz amúgy semmit nem értő szülők örömére (ha Győrben még egyáltalán léteznek ilyenek!) , mintsem a felnőtt társulat gálapremierjére. A divatos popzenékre komponált koreográfia disco- és aerobic-for mációkból álló blokkok, teátrális jelenetkék, szólók és kettősök halmaza, melyet a színpadi látvánnyal ritmikailag és stílusában össze nem hangolt filmmontázs igyekszik darabbá szervezni. De sikertelenül.
Sztori pedig itt is van, s nem is akármilyen. Egyenesen drogellenes tiltakozásnak és figyelemfelkeltésnek szánták az alkotók: a sematikus történetet kiötlő Hajba Ferenc (újságíró), a zavaros háttérvetítéssel, a kábítószerhasználatra utaló képekkel riogató Hartyándi Jenő, s a koreográfus Demcsák Ottó, aki hármuk közül mégiscsak a legtöbbet tehette volna azért, hogy az állítólag elmagányosodó, közönyössé váló, bandába keveredő, érzéki örömöket hajszoló, mondén tűzlányokról és démonokról vizionáló, ám a szerelemben egyszerre csak minden vésztől és rontástól megmenekülő kamaszlány sorsa igényesebben, dramaturgiailag is megformáltabban, kevesebb színpadi klisével (kevésbé hazug-hamis megoldásokkal) kerüljön a néző elé.
Igényességról, átgondoltságról, formanyelvről, táncosi-színészi alakításról azonban most nem is beszélhetünk: a Hazug színekhez foghatóan gyenge művet eddig nemigen játszott a győri társulat. Ezért talán nem kellene az Ariadné Alapítvány országos drogellenes kampányában mutogatni; szerencsésebb lenne mielőbb s végképp elfelejteni.
Jobb sorsra érdemes viszont – végre és szerencsére a Fanfár mindenkiért című est harmadik egyrészese: a Fanfár, melynek koreográfusa: Robert North s zeneszerzője: Aaron Copland ugyanúgy amerikai, mint a téma: az amerikai életérzés jelképes megjelenítése. North ugyanis göteborgi balettigazgatóként 1992-ben Keveházi Gábor Cristoforójának pandantjaként Amerika felfedezésének 500 éves évfordulójára komponált egy darabot a bevándorlók, az indián őslakosság, a cowboyok, telepesek s a “modern” Amerika tarka, nyüzsgő, ünnepien gondtalan, felhőtlen világáról. A Győri Balett számára betanított Fanfár ennek az egész estés North-balettnek egyrészes kivonata.
Műfaját tekintve: amolyan modern balett-divertissement amelyben szvitszerűen, egy-egy gesztus vagy mozgássor által hibátlanul megrajzolt karakterfigurák népesítik be North tánctól-humortól, lírától vagy épp szatírától csillogó kaleidoszkópját. Nem járunk túl messze az igazságtól, ha a Fanfárt újtípusú karakterbalettként “könyveljük el”, mely kétségkívül nem éri el más North-művek: A halál és a lányka (Schubert) vagy a Győrben oly népszerű s oly elevenen karbantartott Entre dos Aquas (Piazzolla) esztétikai csúcsait, de mindenképp a koreográfusi tehetség, a szó legjobb értelmében vett profizmus és kompozíciós készség jegyeit hordozza. A Győri Balett pedig új estjén először önmagára találva élvezettel mártózik a változatos-lendületes táncanyagban!
Kaán Zsuzsa North-Copland: Fanfár
Elöl: Demcsák Ottó és Ócsag Anna Fotó: Kanyó Béla
vissza a tartalomhoz